Visegrádi Négyek Big Band találkozó 2003.

Notehát.

Létezik egy lengyel város, Olawa a neve. Szerintem a hetvenes évek Leningrádjához hasonlít legjobban... Es bár Ivánéknál még sosem voltam, valamint a hetvenes években ugyan de csak a legvégén toltam a napvilágra a ráncosabbik felem, hát én ezt így simán kijelentem... Egy csomó olyan filmet láttam már ahol az amcsik a jófiúk és a ruszkik a rosszak (ki nem?!), na ezek mindegyikében mindig részletesen és aprólékosan bemutattak egy-egy szovjet gyárvárost, persze lehetõleg közvetlenül ostrom után hogy a vörös csillagon kívül más "szépségbe" ne kapaszkodhasson a szemünk. Na, Olawában még csillag se vót... Randa, szocreál, "mindent a cél érdekében"-felfogásban épített betondzsungel, mellõzve az összes "felesleges" giccset, úgymint vakolat, festék, ajtófélfa, kilátás, fák... Deugye, magyar gyerek lévén alapvetõen optimista beállítottságú vagyok, hát nem nyugodtam meg addig míg legalabb 1 (egy) pozitív dologra nem lehettem figyelmes, melyszerint: egy hasonló kaliberû itthoni városban általában az ember seggig gázol a szemétben, míg ebben a lengyel kolóniában csak alig egynéhány csokispapírt, cigicsikket sodort csukám talpa alá a szél.

Namarmost ebben a nyomasztó és ódonnak látszó városban létezik egy Big Band, ami a hangzatos "The White Rooster's Band" névre keresztelõdött. A tagok átlagéletkorát tekintve a banda egy nagy tál vegyes saláta, mivelhogy van itt a 14 éves málészájú klarinétostól kezdve a megnemmondom pontosan mennyi, de mindeképpen öregfaterom-korú, kopasz, ráncos harsonás trottyig minden, mi pedofilnak-gerontofilnak (-nek, nemtom) ingere. A zenekar felállását tekintve szinte egy kommersz bigbandé, csak kicsiben:
1 tenorszaxi, 2 altugyanez, aztan becsúszott valamiért 2 klarinét is dehát istenem, majd elkopnak :)... Ezenfelul 3 trombita és 1 harsona is van még a hangero kedvéért :). Ehhez jön aztán a groove a maga egy szál gityójával, ugyanilyen mennyiségû bézerével, billentyûjével, színesítésként egy nagybõgõvel és persze a dobszerkónak is erõs közepes fontosságú szerepe szokott lenni :) Természetesen a karmestert hagyom utoljára, hiszen õ a leglustább minden csapatban: sose zenél semmit és semmin csak hadonászik ott az emberek orra elõtt, aztán mégis mindenki õt nézi. Na, ezt most a lengyelországi utazással kapcsolatba hozni jó nagy hülyeség volt mert a "The White Rooster's Band" karmestere, Lukas Perek egy külön könyvet érdemelt volna e pár méltatlan sor helyett, de annyit úgyse fogok gépelni.
Lukas Perek karmester bácsink egy 25-28 év körüli csendes modorú fiatal srác, aki (mint az a késõbbi szólampróbák alkalmával kiderült) minimum akadémiai szinten harsonázik (mindenféle befújás nélkül natúrkötés kicsit több mint 3 oktávon (!!!) át , ajaktrilla akár tercet, kvártot, kvintet is, álomszép harsonahang, kifogástalan zeneelmélet, kisujjban a hangszerelés bigbandre, stb), egyébként egy híres lengyel PROFI bigband elsõ harsonása, depersze a banda nevét már nemtudom... Naná. Van ennek a zenekarnak egy "menedzsere" is, mivelhogy manapság ilyesmi nélkül már a gyorsbüfébe se engednek be hot-dogot zabálni, nemhogy fellépési lehetõséget kínáljanak! Nnahh, Õ a kb hatvanéves Mr. Witzkovsky. a keresztnevét egyrészt elfelejtettem, másrészt úgyis kimondhatatlan volt, harmadrészt nincsenek is olyan betûk itt a suli billentyûzetén amikkel az õ egyszerû lengyel nevét vágólapra vethetném. De nem is a fickó keresztneve a fontos, hanem a tevékenysége: a zenekar anyagi, erkölcsi, etikai hátterébe vetett munkássága, és legfõképpen: a szervezõkészsége, találékonysága, ötletessége.

Történt ugyanis, hogy Mr. Witzkovsky gondolt egyet és elhatározta, hogy a Visegrádi Négyek (Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország) által aláírt szerzõdés megkötésének jó sokadik évfordulója alkalmából ezt az Olawai bagázst kiegészíti 3-3-3 fõ külföldi zenésszel és az imígyen kibõvült zenekarral mind a négy tagországban egy-egy koncertet rendez. Hmm... Merõ kedvtelésbõl, igen. De szeretnék már énis nyugdíjas lenni... Meg kell hagyni, cseppet grandiózus tervet eszelt ki az öreg, elég belegondolni is mi munka, mi szervezés, mennyi eltökéltség szükséges ennek megvalósításához! Becsülettel nekiállt hát, és ha kicsit késõn is, de munkája eredményeképpen elérkezett a hír az esztergomi rendezvényszervezõ irodához, mely szerint három fõ esztergomi (najo, azért minimum magyar), kottát olvasni tudó amatõr zenész (egy trombitás, egy harsonás és egy szaxis) kerestetik tíznapos lengyelországi edzõtáborozás és koncertezés céljából.
Naésakkor most itt egy kicsit belemerülnék a témába, úgyhogy akik továbbra is úgy gondolják hogy érdekli õket ez a dolog amit eddig olvasott azok most fõzzenek egy bögre édes teát, távolítsanak el minden hegyes, éles és tompa tárgyat a közelbõl és dõljenek hátra a karosszékben mert maradnak még egy darabig.

Az Esztergomi Rendezvényszervezõ Irodánál Mézes Melindát érte a megtiszteltetés és õ kapta azt az egyszerû feladatot, hogy két héten belül három nevet, és a hozzájuk tartozó testekrõl pedig három egészalakos, hangszeres fotót küldjön email-ben a lengyel szervezõknek. Nem akármilyen feladat, én semmi pénzért nem lettem volna a csaj helyében... Majdnemhogy reménytelen akció ilyen rövid idõ alatt... Ezt õ is tudta, ezért mindent vagy semmit alapon az egyetlen abszolut mértékben õrült és minden hülyeségre kapható zenészismerõsét, Bankó Andrást tárcsázta nagy erõkkel, aki a Tequila & the Chicken Brass nevû nyergesújfalui amatõr funky-formáció vezetõje volt abban az idoben, és jó néhány koncertet köszönhetett már neki. Felhívta hát és közben igennagyon reménykedett a csodában, de legalábbis abban hogy a Bandinak lesz valami mentõ ötlete. Hát ezek kozul így konkrétan egy sem jött össze, de legalabb kapott pár további telefonszámot ahol további õrült zenészeket kérdezhetett meg eme õrült kiruccanáshoz való affinitásukról.
Így tortént hogy Melindánk megtalált engem is...
Egyszercsak csergedezett a teló, bájos szõke hang kéjesen búgva közölte:

- Helló, Melinda vagyok. Tudom hogy nincs még egy Pepsid, viszont van kedved tíz napig ingyen lengyelországban zenélni egy ottani bandával. Kaja, szállás fizetve, only költõpénz needed.
Hát miután alaposan ki- és körberöhögtem a telefont és szûkebb környezetét, valamint néhány okos kérdés feltevése után megbeszéltem vele egy személyes találkozó idopontját (mert egész egyszerûen olyannyira képtelennek hangzott ez az egész hogy azt hittem Villám Géza kanditelefon-showjának áldozata vagyok és pár nap múlva letölthetem magam a Netrõl mp3 formátumban), érdeklodo grimasszal tettem le a telot. Másnap elmentem a csajhoz az irodába, és rögtön láttam ám hogy jólábú (de milyen!!!) bombázóval vanám mostan dolgom! Lányos zavaromat konkrét ámde osszefuggéstelen kérdések sorozatával leplezvén sikerult szert tettem mindama rengeteg és nagyjelentõségû információra amit az irományom elején pár szóban elétek vázoltam.
Én már akkor tudtam hogy beleugrok ebbe a konderba (is), mikor a face-to-face találkozót 900 megahertzen megbeszéltük (yeah...), de az irodai dumaparti végére csak biztosabb lettem eltökéltségemben. Igen ám, ahogy az ilyenkor lenni szokott, jott is a bonyodalom szép számmal, gazdagon: én csak trombitán játszom, a többi hangkeltõhöz fingom sincs... Hát izibe nekiláttam rábeszélni az összes szaxis és harsonás kollégámat akikrõl feltételeztem hogy hajlandó egy ilyen nyilvánvaló badarságra és belemászna a kakiba mellém hogy együtt süllyedjünk bele ha esetleg valami kánya lenne a dologban. No EZT a jopár napos eszeveszett telefonálgatást és idegsokkos állapotot most inkább nem részletezném, mert a puszta emlékétõl is kiújul az arc- és heretikkem... A lényeg az hogy szaxist azt ugyan nem, de harsonást sikerült találnom, méghozzá régi jó barátom és druszám: Varga András személyében...

2003. augusztus 21-én reggel hét órakor indult a vonatunk a szlovákiai Párkány vasútállomásáról, ahonnan az (az elõzõleg telefonon "megismert") ottani zenészekhez csatlakozva immár négyen utaztunk a csehországi Ceska Trebova nevû városba. A négyórás vonatút eseménytelenül telt: megittuk a magunkkal vitt 8-8 üveg Zlaty Bazant söricilint vesénk homokossága elleni bõsz védekezésként, megismerkedünk a szlovák kollégával és kolleginával (de inkább csak a kollégával mert a nõ nem tudott magyarul, a ficak viszont {kétanyanyelvûként} kente-vágta a bregyó és a magyar nyelvet is), melynek során kiderült róluk hogy a helyi (Párkányi) zeneiskolában tanítanak (nesze nekünk, amatõrök mi???), a nõ zongora a férfi pedig klasszikus gitár szakon... A nõ nevét nem tudtam megjegyezni (kimondani se) és egyébként is anyám lehetett volna (bár szimpatikus volt azért :)), de a srác neve máig élénken él: Pásztor Jan, magyarul Pásztor János. Ez a Zlaty-s dolgok utáni minimális koncentrálási képesség dacára is rögvest megmaradt szürkeállományomban. Semleges témák, béna mondatok, bátortalan és épp ezért halál szar poénok között szopogattuk a sörünket a végállomásig, Trebováig. Itt leszálltunk, és a tömeggel sodródva, egymás kezét fehérre és zsibbadtra szorongatva az elveszés réme ellen, kievickéltünk a fullra zsúfolt állomásról a szintén fullra zsúfolt utcára. Itt Jánosunknak köszönhetõen (a szlovákok és a csehek közel ugyanazon a nyelven karattyolnak, nemhiába éltek eggyütt jó pár évecskét) megtaláltuk a cseh zenészeket is. Nem volt nehéz amugy, csupán hangszertokot és málhazsákot cipelo embereket kellett kiszurni a szembejövõk kozott... A cseh "kollégák" egy család három férfitagja voltak, ugymint 1 apa és 2 fia. Apuci harsonatokkal, egyik csemete trombita-, másik csemete nagyobbacska szaxibõrönddel totyogott gyámoltalanul felénk, mindenféle furcsa szavakat kiáltozva. Nyahh, volt is nagy egymásratalálás, kész szappanopera, te is zenész, én is zenész, mindenki zenész, nahát! Így már összesen 7 "kinnszülött" zenész ácsingózott Csehország északi részén a vasútállomás elõtti út padkáján. Hurrá.

Az állomás parkolójában három autó várt minket (a cseh zenészapuka ismerõsei), ezekbe pattantunk és országútra magyar! Átsuhantunk a Cseh-Lengyel határon, meg sem állva a lengyelországi Rudawa nevû nemtommiig. Nemtommiig, mert nemvolt ez se falu, se város, se kazamata, se pusztaság, se rónaság, se semmise. Egy brutálnagy, és csunya, és sotét és suru erdõ kellõs közepére vittek minket elõször rossz minõségû mûúton, aztán egy mégrosszabb minõségû murvás úton, majd egy nagyon rossz minõségû erdei ösvényen kocsikázva kilométereket. Azt sem tudtuk hol vagyunk: mindenhol hatttttalmas fenyõfák, farakások, ember sehol egy szál se. Na mikor már eleget mentünk, elénk tárult egy tisztás két hegy lábánál, de olyan hogy szememnek alig hittem: kispatak csordogál, felette apró gyaloghíd. Tûzrakóhely egy százévesnek látszó de amúgy láthatoan igenigen jó kondiban lévõ hatalmasnagy kõház mellett, tetején napelemtáblák. Távolabb csirkék/birkák/macskák/kutya kaparásznak/legelnek/hemperegnek/ugat idilli hangulatban a vastag, magas zöld fûben. Mint valami mesében, olyan volt az egész hely. Nyugodt, csendes, tiszta, valahogy elvarázsolta az embert a buja természet és az érintetlen kis völgy ott az isten háta mögött. Hahh, a természet langy ole...

A lengyel fogadózenekar tagjai, az olawai Big Band emberei már vártak minket ott a vadonban, érkezésunkkor látható izgalommal és kíváncsisággal szemlélték a kocsikból kitápászkodó "igazi külföldieket", mintha minimum hatvanhat pápát hoztak volna oda nekik. Ismét egy számomra felettébb kínos, feszélyezõ és "úúááhh, bárhol, csak ne itt!"-jellegû bemutatkozás-sorozatot kellett teljesítenünk: mindenki mindenkivel pacsi, még a lányokkal is mert náluk a puszi úgy látszik nem szokás, vagy ha az is hát nem tudták hogy nálunk az-e... Szókimondó, egyenes embernek tartom magam (meg gyönyörûnek és szerénynek is) éppezért élbõl utálom az ilyen protokolláris seggnyalást, de mentségükre legyen szólva hogy nagyon barátságosan adták elo a dolgot: csak a hátunk mögött súgtak össze az ottani haverok, kuncogtak hangtalanul a lányok (férfibõl vagyok és zenész is, nem tudtam nem észrevenni mindjárt KETTO lehetséges "prédát" is... Ez van.). A karmester és a menedzser szívélyesen üdvözölt minket, legalábbis nagyon remélem ugyanis egy rohadt szót se értettem abból amit mondtak... De azért máris nagy tiszteletet éreztem a Miszterek iránt, ugyanis simán kimondtak tizenhat mássalhangzót egymás után, egy másodpercen belül. A János (szlovakiai gitáros kollega) érdekes módon a lengyel hadovát is értette, nohát... Azzal magyarázta a bizonyítványt hogy a szláv nyelvek nagyon hasonlóak... Fasza, gondoltuk mi "nem annyira szlávok"... Sárgára irigyedve nyugtáztuk hogy Janink dél-Horvatorszagtol Lengyelország északi részéig, észak-déli irányban cirka 2000 km-es távolságon keresztül bárhol meg tudná értetni magát... Sõt azt is bevallotta hogy a szerb és a horvát nyelv sem teljesen idegen tõle... Hangulatos kis popónrúgás volt csodálatunk jele irányában. Õ persze vette a lapot, egylábon ugrált pár kört az udvaron. A lengyel népség kicsit hülyén nézett ránk eloszor, de miután kirobbant belõlünk a röhögés (belolem arctájékon egyéb más is), õk se fogták vissza magukat. Furi volt: a megérkezésünk pillanatától számított huszadik másodpercben már együtt nevettünk mi, fél Európa zenészei...

Elfoglaltuk a szállásainkat: négyágyas szobák, kis szekrénnyekkel. Nem vagyok túl igényes típus, megfelelt. Varga drusza, Jancsink, és jómagam kerültünk egybe, a cseh család egy másik egybe. A szlovák zongoristát átvitték a ház másik részébe a nõi szállásra. A délután további része szabadprogramnak lett kikiáltva, magyarul kötelezõ ismerkedés vette kezdetét. Ezzel még nemis lett volna semmi baj, csakhogy Lengyelországban az emberek nem magyarul beszélnek... Viszont lengyelül, de nagyon ám! Úgyhogy a két magyar csak ült és nézett okosan mer' árva kukkot sem tudtak kivenni... Miutá elég hamar meguntuk a nyelvtorot, a lengyelek is látták hogy ez így nem fain. János közel perfekt lengyeltudásra tett szert tíz perc alatt, hát vállalta a tolmácsolást (választasa nem lévén). Név, kor, nem, hangszer, mióta, hol, barátnõ, mióta, mennyi, ehh... Harmadszor haltam meg aznap, de ezt is túléltem. Este vacsi vagyishát valami hasonló förmedvény: kevés, rossz ízû (káposzta, krumpli, lekvár, karfiolleves, ilyenek)... A kaja után meg szisszentettünk volna egy sört, de jött a hidegzuhany:
NEM VOLT BÜFÉ!!! Minden lakott és lakatlan területtõl kilométerekre, egy festõi kis völgybe voltunk bebörtönözve, egy nyelet sör nélkül! Se rendes kaja a vacsi helyett, se sör ugyanezért! Magyar zenész "bazdmeg" és/vagy sör nélkül olyan, mint a sör hab és/vagy szénsav nélkül: élvezhetetlen! Komoly, mármár sosemlátott komolyságu gondokkal kellett szembenéznünk, rendkívüli helyzet állt elõ! A magyar õsfogyasztók azon nyomban felállítottak egy bizottságot melynek elsõdleges feladatául a sörszerzés szent célja lett megjelolve, maximális sürgõsségi jelzéssel ellátva. A pánikot látva több érzõ szívû lengyel felkínálta az autóját és a helyismeretét, hogy másnap kicsit korábban kelve (mivel ez má este kilenc óra tájékán lehetett) bevigyen minket a legközelebbi városba sörszerzési küldetésünket teljesítendõ. Ezt persze menten el is fogadtuk. De ettõl függetlenül még mindig igen-igen szolid estének néztünk elibe, nem kis nyugtalansággal és kétségbeeséssel töltve el szívünket.

További lázas sörfelderítésünk eredményeként bekallódtunk a ház 20-30 fõt ellátni képes konyhájába is, ahova valószínûleg tilos belépéssel rendelkeztünk, legalábbis a piros POZOR! felirat ritkán szokott jót jelenteni... Bazi nagy hûtõk, gázrezsók, mindeféle edények, satöbbik... Az elsõ hûtõbõl kajafélék hullottak a lábfejemre, a másodikból meg hideg levegõ, kobméterszám... De a harmadik hûtõajtó-foganytúval együtt az Isten lábát is megfogtam vala: tíz üveg lengyel Tyskie sör kacsintgatott ránk a legalsó polcról! Nna, lett is nagy izgalom hogy most akkor mi a kedves fenét csináljunk? Elrohantunk lelkiPásztorunkhoz, hogy ugyan kérdezze már meg a konyhásnéniket (mind a kettõ ott lakott a ház alsó szintjén), nincs-e véletlenül tíz üveg Tyskie-juk a konyha harmadik hûtõjében? Mindezt persze kellõ álszentséggel és ártatlan arckifejezéssel aláfestve az életmentõ tolmács végül is kiszedte belõluk, hogy 3.50 zlotyiért odaadhatják darabját (1 zloty-t akkor 66 forintért vettem). Hát ez az ár minden volt csak olcsó nem, de magától értetõdõ módon mire a nyanyák felnéztek a bólintásból, már ott fityegett a 35 pénz a kezukben és csak a porfelhõ kavargott utánunk, meg az üvegcsörömpölés szüremlett kifelé a POZOR! feliratú ajtó mögül. Jó vendéglátók voltak: a fejuket csóváltákugyan, de nem szóltak semmit. Két fõ részére 10 üveg sör egy estére elég sovány felhozatal, de nyugtatott bennünket a tudat hogy reggel indulunk a városba ésha nemis ólajtóval, de minimum utánfutóval hozzuk fel a sört a vackunkba! Az este további része laposan és eseményritkán telt. Ejfél körülre már minden sörrel végeztünk. El is pilledtünk a hosszú és fárasztó nap után ígyhát a helyiekkel való némi pantomim-beszélgetés után nyugovóra tértünk, s fel sem rezzentünk a reggel fél kilences ébresztõig ...

... A reggeli idõpontját még este vacsora közben körbekiabálta a Lukas, miközben kilenc ujját tolta orrom alá, és kanalával habzsoló mozdulatokat végzett, krumplit meg káposztát fröcskölvén szanaszét az éterben. Jánosunk ámbár kéretlenül ugyan, de hamar lefordította a mozdulatsort:- Kilenckor zaba. Miután este egyeztettük telefonjaink óráját, és "Vigyázat! Nagyon hangos! "fokozatra hergeltük a sipogóikat, hajnali fél kilenckor halál pontosan egyszerre három Nokia "pipipipipipipipipipi!"-jére ébredtünk röhögve, mert az éléskamrányi kis szobácskában, így korán reggel már tényleg nagyon hangosnak tûnt, de legalább mindhárman tudtuk, hol tartottunk elõzõ nap. :) Eljött tehát az elsõ idegenben kezdõdõ és ott is végzõdõ nap, amitõl - be kell valljam - mindannyian, lengyel és egyéb nemzetiségek részérõl is sokat vártunk. Reggeli: lekvár, vaj, barnakenyér, tea, meg még a franc tudja miféle és hányfajta csuszpájz, hús még mindig egy darab se. Eszegettünk valamennyit, aztán kihasználva Jani reggeli lincs hangulatát, viszonylag könnyen feltüzeltük, hogy szóljon már a saját nyelvén valamelyik konyhásbanyának, hogy esetleg adhatnának valamit ENNI IS!

Na, János nyelvtörõzött a nyanyákkal pár másodpercet, mire azok összenéztek és konttyal együtt eltûntek a kajakiadó nyílásból. Janink várt, várakozott, majd. Visszaült hozzánk és közölte, hogy õ azt hitte, azt mondta, hogy "nem vagyunk vegetáriánusok, nyugodtan adhatnak állati származékokat is, nem csak tejet, vajat, ilyesmit". De csak nézték és nem válaszoltak semmit, aztán meg eltûntek, úgyhogy visszaült hozzánk. Reggeli helyett teáztunk egy angolosat, és közben megterveztük a nemsokára beparkoló sörös kamion helyét (ágyunk mellett, mindenkinek egy-egy), térfogatát (fejenként másfél Nap-térfogat), a benne hozott sör hõmérsékletét (egyöntetûen 8 Celsius-fokban adtuk meg). A fajtája mindenkinek tökmindegy, csak világos legyen :) Mire idáig jutottunk, már erõsen üresedõ félben volt az étkezõ, de mi ráértünk, a közös próba csak tíz órára volt meghirdetve. Fél tíz felé járhattunk, mikor az ördögi randaságú konyhás nénik egyszer csak az asztalunkhoz meneteltek, és leraktak elénk két kancsó tejet, egy egész tál vajat, egy másik széles tányéron pedig szeletelt sajtokat, trappistát és pannóniát, késõbbi megállapításunk szerint. Hát azt a mélységes mély döbbenetet és értetlenséget, meglepõdést és ámulatot, valamint ezek ismeretlen arányú egyvelegét ami a Jánosunk arcára kiült ebben a pillanatban, le kellett volna fényképezni, Jim Carrey fülét-farkát behúzva takarodott volna ki az Ace Ventura 3 forgatókönyvébõl. Ültünk egy darabig tátott szájjal, rezzenetlenül, jéggé fagyott levegõben a nyanyákra meredve, majd druszám feje vörösödni kezdett. Vészes gyorsasággal. János arca másodperc tört része alatt sárgából lilába, majd zöldbe ment át, én pedig éreztem, hogy éktelen röhögést csapok mindjárt, de megelõztek....Varga Úr tüdejébõl a szájában lévõ ételmaradékokkal együtt, robbanásszerûen távozott a levegõ. Én már elõrelátóan jócskán a farzsebemben matattam papírzsebkendõ után kutatva, de elkéstem. Nekem az orrom volt tele, az elsöprõ erõvel kitörö röhögés viszont hamar kiürítette az összes arcüregemet. János, még mindig színváltósan, elhûlten, biliárdgolyó-méretûre nyitott szemekkel nézte az ekkor már röhögõ görcsben fetrengõ kollégái reggeli matinéját, majd lassan, mint ahogyan a Tom & Jerry-rajzfilmek végén a megõrülõ félben leledzõ macska, elõször csak kuncogni kezdett, majd egészséges nevetésbe váltott át. Aztán tovább erõsített, hahotázása vészjóslóan ürítette ki tüdõlebenyeit, de a levegõ csak kifelé jött belõle. Lassanként õt is a hatalmába kerítette a nevetõgörcs, a banyák látványa, a saját pillanatnyi állapota és a mi fetrengésünk hatására. Percekig röhögtünk ott egymás hegyén hátán támaszkodva, elvörösödött fejjel, kigúvadt szemekkel, dagadó ütõerekkel, levegõért harcolva a rekeszizmunkkal, teljesen hasztalan. Nem láttunk, nem hallottunk, csak vívtuk élethalál-harcunkat a telirakott asztalon, mellette, alatta, mindenhol. Talán percek múlva kezdett el csillapodni a kór, kisvártatva már ki-ki a saját helyén ülve kapkodott levegõ után, sajgó hasfallal, hullafáradtan. Most a konyhásnénik arcát kellett volna kõbe vésni. Mint a sóbálványok, úgy álltak felettünk, õk az egészbõl nem értettek semmit, teljesen el voltak képedve, nem tudták mihez kezdjenek, orvost, mentõt vagy esetleg rendõrt, tûzoltót, Mancsot hívjanak-e, felháborodjanak vagy elájuljanak netán...A második rohamunkkal küzdve, annak kitörésétõl hajszálnyira, nyögve-hörögve Janink szájába rágtuk a mondandóját, s míg õ megpróbálta nem pofán röhögni õket, mi némán vinnyogtunk az asztalra borulva...

Végül tisztázódott a helyzet, jót lakmároztunk a sajtokból, happy end lett a reggeli vége. Egyik zenésztársunk szólt (Janin keresztül persze, ne kelljen már mindig mondani), hogy a kocsiba már sajna nem férünk be, de a bevásárló listáján fenntartott nekünk egy kis helyet, mondjuk mi kell. Két tálca dobozos sörital, mondtuk. Azt hitte viccelünk, biztos csak két dobozzal akarunk. Tíz percig vitáztunk, erre az ürge elõre elkérte a pénzt. Nem lepett meg minket, gondoltuk hogy ilyen tételt senki nem hitelez meg nekünk, a kezébe nyomtuk az árát. Leszakadt a pofája, kezdte kapizsgálni hogy mi tényleg 48 doboz sört akarunk vetetni vele. Zavartan hablatyolt valamit az alkoholistákról és a lengyel vámtörvényrõl, de aztán csak elhúzott a város irányába. Fél siker! :) Hát így indult a napunk... És a további mindegyikre is jutott egy s más, de mindent leírni esztelen vállalkozás lenne. Akit érdekel, azt egy sör mellett készséggel tájékoztatom minden mozzanatról. :)

A próba kezdési idõpontja elõtt tíz perccel már mindenki a helyén volt, a szokásos próba elõtti hangzavar fogadott, mikor tízperces befújásomra a próbaterembe érkeztem. Ki-ki a maga hangszerén, legjobb (?) tudása szerint nyüstölt valami neki ismerõs dallamot, gagyogott valami eljátszhatatlan zagyvaságot, volt ki natúrkötött, elég rosszul, volt ki ajaktrillázott, meglepõen gyorsan, de fenemód gusztustalan trombitahangon... A zenekar tagjainak zenei felkészültségére, technikai tudására vonatkozó, és egyéb "minõsítõ" tevékenységekbe nem bocsátkozom, aki hallotta a zenekart az esztergomi fellépése alkalmával, az úgyis tudja mi a pálya, aki meg nem, az meg ne az én véleményem alapján ítéljen, keressen nálam hozzáértõbbet. Nem lesz nagyon nehéz :) Tíz órakor a karmaster, miután csendben végighallgatózta, végigmászkálta bemelegítõ zenészeit (most már minket, idegeneket is), számomra meglepõ gyorsasággal (néhány másodperc alatt) csendet varázsolt. Ez az én általam látogatott zenekarok próbáin komoly félperceket szokott igénybe venni. A fegyelem látszólag rendben volt tehát, elsõ pirospont kiosztva. Némi tartott hang, dúr-skálázás és a hangolás után kiosztották a stimmeket (nagyképernyõsen jegyzem meg, nekem és egy másik lengyel törpulyásnak a Trompki 1-et nyomta vigyorogva a kezembe), és végre szemügyre vehettem a repertoárt. Georgia On My Mind, Wonderful World, Blue Monk, In The Mood, Moonlight Serenade, csak hogy néhányat említsek a megtanulásra szánt darabok közül... Mind Lukas által hangszerelve, igényesen, kottázóprogramból kinyomtatva, összefûzve. Második pirospont is kiosztva. Nem túl magasra, de nem is csak a kifejezetten kényelmes lágerbe írva, C'-tõl C'''-ig minden volt bennük, a ritmus pedig igencsak swing-es, jazz-es elemeket tartalmazott, naná, bigband kottákról lévén szó. Délig szólt a muzsika, szépen alakult a zene, fejlõdõképesnek bizonyultunk mindannyian a zenekarban. Mire a próba véget ért és ebédelni indultunk, kiosztottam a harmadik piripöttyöt is.

A sörhordó fickó kétkedõ arccal rámolta a kezünkbe a két tálca dobozos Tyskie-t a csomagtartóból, majd a visszajárót is, gyorsan, pontosan. Hûtõnk a szobában nem volt. Két perc múlva már lapos köveken nyugodva, spárgával gondosan körbepántolva lebegett a 48 sörösdoboz a közeli kis patak 5-6 fokos vizében, mi pedig földöntúli elégedettségünkben, kertiasztalra polcolt pacskerrel, kéjesen kortyoltuk az amúgy igen jóízû minõségi világost. Megtaláltuk az élet értelmét, lelkibékénk teljes volt. Az ebéd állaga és mivolta valamelyest csökkentette eufóriánkat, de a következõ doboz(ok) sörikék feledtették velünk a gyümölcsleves és krumpliskocka ízét. Délután már mind a hárman söröztünk, mi szobalakók lassacskán kezdtük jobban megismerni Janinkat, õ pedig minket. A délutáni próba 4-kor kezdõdött. Az elején erõsen koncentrálva igyekeztünk észrevétlenül tartani enyhén (de tényleg!) spicces állapotunkat, késõbb a fújásba belemelegedve, utánpótlás híján pedig hamar kileheltük azt a kis alkoholfölösleget, amit a délutáni 4-4 sörünkkel, májunk biztonsági réseit kihasználva gyarló testünkbe belógott. Ez a próba is jó hangulatban, peregve, hatékonyan telt, így a mai nap munkájára, hangulatára és egyáltalán: ittlétemre való tekintettel a negyedik vércseppet is indokoltnak láttam, gyorsan kattant is a sörösdoboz füle :)

Próba után kis szabadidõ majd vacsora volt a program, azután a zenészek nagy része visszavonult a szobákba, hogy Amo Istennõ oltárán áldozzon kicsit (copyright by Bundi, eszem a zúzáját), a többiek, míg sorra nem kerülhettek, lent ténferegtek az udvaron, a kutyával, macskákkal beszélgettek, vagy a próbaterem végében lévõ biliárd- valamint ping-pong asztalt nyüstölték. Dákónk nem lévén mûanyag partvisnyéllel szúrtuk a mesteri lukakat, eszméletlen nehéz ám pontosan és erõsen lõni egy hat dekás, középen lukas(csõ) méteres mûanyag izével! Na, szóval este tíz felé már a zöm bent zörgött a biliárddal, pinyóval, sörösüvegekkel, volt akik halkabban beszélgettek a próbaterem összetolt székein-asztalainál a távolabbi sarkokban. Mi magyarok és Janink a biliárdot részesítettük elõnyben, csöndben aláztuk a népet, minden elrakott és elrakatlan golyó után (tehát minden lövés után :)) jót húztunk a serbõl, így hamar ellenfeleink szintjére estünk vissza, lassacskán kezdték behozni a lemaradásukat. Azért volt még mit dolgozni rajta :)) Mikor már nagyon feszített a sör odalent, meg a bagós kollegának a tüdõrákjai is rakoncátlankodni kezdtek, kimentünk a friss levegõre, a nagy lengyel icakába, amely olyan hûvös volt, mint amilyen náluk van mostanában (Október elsõ hete). Mikor Magyarországról elindultunk, ott negyven fokot mondtak nappalra, huszonegynéhányat meg éjszakára. Hát itt északon alig huszonegynéhány volt nappal, és bizony volt olyan hajnal (reggel 8), amikor +9 (kilences)fokot mutatott a hõmérõ az udvar közepén elhelyezett bódé tetején...

Az elfogyasztott tetemes mennyiségû sör ellenére simán dideregtünk bronzolás közben, alig vártuk, hogy kiürüljön a tartály, nem ehhez voltunk szokva. Épp végeznénk, mikor megrezdül a szembeni bokor, és farmerét igazgatva kiviháncol belõle a két elsõ osztályú áru, akiket már rögtön az elején, érkezésünkkor kiszúrtunk. Csacsogva, röhigcsélve, szörnyû anyanyelvükön trécselve haladtak felénk, távolról is hallatszott hanghordozásukon, hogy fogyasztottak már õk is. Sötét volt, mint bányászbéka popójában, nem is vettek észre minket, csak mikor már majdnem nekünk jöttek. Sikkantottak egy tök cukit, tök egyszerre, kis karemeléssel és toppantással egybekötve, de nem is igazán ijedtségbõl, szerintem csak váratlan volt a két macsó az éjszakában :) Kikacajtottuk õket, majd néhány pillanaton belül kiderült, hogy nem tudnak magyarul. Jé, még ilyet. Tudtak viszont németül, meg angolul, mármint egyik így, másik úgy. Varga druszám németül konyít valamit, én angolul makogok pár ezer szót (a francot :)), hát iziben el is volt osztva a nõsténypark. Elszaladtam négy sörért hamar, aztán lecsüccsentünk a lépcsõre és akadozó, de nagyon kellemes és hangulatos beszélgetésbe bonyolódtunk, mi is, õk is kézzel-lábbal, németül-angolul-lengyelül-magyarul, mindenhogy. Tök fain volt, bár egy fél óra elteltével visszaköltöztünk a játékterembe, ott azé jobb idõ volt. Meg hangulat. Megtudtuk a nevüket, életkorukat, mióta zenélnek, szoktak-e cigizni, gyakran söröznek-e, a szokásos bájcsevely-témák, de jól esett mindenkinek. Végre igazán elkezdtünk ismerkedni, ez volt az egészben a legjobb. Megittunk még egy-egy sört, a lányokon ez nagyon szépen meg is látszott. Jött a csillogó szemû, enyhén kipirult, szófosásban szenvedõ becsiccsentett tizenhét-nyolcéves diáklányok önkéntelen, de nagyon hatásos férfiostroma, mikor már ötpercenként hullik arcukba a hajuk, mikor már muszáj kigombolni a legfelsõ izét a blúzon... Szóba jöttek a kényesebb témák, barátnõk, barátok, tetszenek-e nekünk a lengyel lányok... Hát mit mondjak... A lengyel nõk kilencven százaléka szõke, kellemesen vékony (nem vészesen, csak amennyire kell), ritkán láttunk igazán nagymellûnek mondhatót közöttük, de szerintem a közepes méretû, de szép mellek többet érnek az akós tõgyeknél. A fenekük mindenért kárpótolta õket és a férfinépet, szinte kivétel nélkül átlag feletti popókban gyönyörködhettünk. Kerek, feszes, nagyon nõies hátsókon csücsülnek az ottani nénik. Az arcuk gyönyörû, angyali, nem véletlenül mondják, hogy a lengyel nõk nagyon szépek! Úgy is van! Ezt elõ is adtuk nekik is, pompásan zavarba ejtve õket ezzel. Úgy néztek ránk, mint a Megváltóra, pirultak, feszengtek ültükben, zavarukban.- Ááá, nemis, ezt biztos csak úgy mondjátok... - és hasonlók, de azért titkon majd felrepültek örömükben, és hát pedig tényleg jók voltak, na. Késõre járt, elpofáztuk az idõt, be is vágtunk most már, a lányok pedig úgylátszott csak beszélni szerettek ennyire, hát elköszöntünk tõlük, és felbotorkáltunk a szobánkba. Megittunk azért még egy dobozzal ketten, "csak az íze végett", aztán csöndben elnyúltunk az ágyon, és hagytuk, hogy a jótékony kóma elérje zsibbadó tudatunkat. Marha gyorsan elérte :)

Reggel ugyanaz mint elõzõ nap, csak a fetrengõs mutatvány nélkül, viszont enyhén másnaposan (nem vészesen, nem kevertük a piát, és tényleg jó minõségû volt a sör). A további "kiképzési" napokat nem részletezem, iszonyú sok muriban volt még részünk, a felére sem emlékszem már, ráadásul ínhüvely-gyuszi is fenyegetné ujjacskáimat a gépeléstõl, és különben is a lustaság fél egészség, ráadásul ki olvasna el itt több száz oldalt!? Nem, és kész! A továbbiakban a négy koncerttel egybekötött hazaútról olvashattok, majd igyekszem rövidre zárni. Fogni. Nyírni.

Az elsõ koncertet a zenekar "szülõvárosában", Olawában rendezték, az ottani szabadtéri színpadon. Szerda reggel buszra szálltunk és néhány órás utazás után már ott is voltunk. Lejtõs, kb 3000 ülõhelyes lelátó, és egy hatalmas beton ív a színpad fölött, esõ ellen, és hangterelõnek. Szép nem volt, de a célnak megfelelt. Olawa már csak ilyen :)) Este hétkor volt kezdés, mi ötre voltunk odarendelve. Addig szabadprogram, városnézés, akármi. Ebédeltünk egy pizzériában, beültünk egy tûrhetõ kocsmába, legurítottunk pár seresztéket, eltékozoltunk néhány kreditet, meg az egész délutánunkat, és ötre visszaballagtunk a színpadhoz. A technikusok, road-ok már javában pakoltak, kábeleket dugdostak, hangfalakat cipeltek, egész komoly hangosítást rittyentettek oda nekünk. Hangszercsoportonként mikrofon, oldalt és elöl megnyugtató mennyiségû kontroll-láda, színes fények, mifene. Szokásos káosz: minden szólamnak beállás, hangszínbelövés, kontroll hangerõ, ami ilyenkor kell. Háromnegyed hétre megvolt a motyó, elhúztunk a színpadról, be a mûvésztársalgóba. Ideges, vidám, komoly, feldobott arcokat láttam, pedig az olawai mag már régebb óta koncertezett, nem ez volt az elsõ fellépésük. A vendégzenészeknek volt oka izgulni, nekünk mindössze egy hét (pontosabban öt nap) állt rendelkezésükre a tananyag elsajátításához, rám ráadásul még egy szólódarab is jutott (Louis Armstrong: What a Wonderful World címû remeke, trombitára átbuherálva). Bár nem volt komoly kihívás, és becsülettel kigyúrtam a próbák és sörözések közötti idõkben, azé' ilyenkor pofátlanul nagyképûség lenne nem izgulni egy pöttyet :) Este hétre kb 8-900 ember gyûlt össze a lelátón, mint megtudtuk nagyrészt hozzátartozók, barátok-barátnõk, és pár zenekar-szimpatizáns. Elég rosszul mutatott a bazi sok széken ez a kevés ember, de megnyugtattak, hogy évek óta nem voltak itt ennyien. A koncertet magát nem tudom leírni, mp3-ba meg nem rögzítettem :) Maradjunk annyiban, hogy rendben lezajlott, annak rendje s módja szerint ellõtte mindenki a maga néhány bakiját ( ki kicsit, ki nagyot :)). Lukasz vezér profi módon, mosolyogva, mindenkit bíztatva, szólistákat megtapsolva, kissé oldalt félreállva, ahogyan Big Band-et "vezényelni" szokás, levezette a bulit, felkonferált, név és ország szerint bemutatott mindenkit, gratulált, kezet fogott... Ami kell, megvolt. Látszott, érzõdött rajta az évek rutinja, nem elõször, de még csak nem is századszor vett részt swing-esten. Hiába no, õ igazi profi volt, késõbb beszélgettem (próbáltam :)) is vele errõl, és ez a beszélgetés csak tovább növelte bennem az iránta érzett tiszteletet, szimpátiát, igazán szívesen és szívbõl játszottam egy ilyen személyiségû, ilyen kaliberû mûvész keze alatt, mint Lukas Perek.

A koncert utáni szokásos "kötelezõ rossz": elpakolás; a nézõtér, majd színpad lassú de biztos kiürülése, barátságos mosolyok, kézfogások, hátbaveregetések, váll-lapogatások, "You were great tonight, Andras, congratulations!"-mondások, ilyesmik... :))) Aki állt már színpadon, és tud már maga mögött néhány igazán jól sikerült fellépést, amikor érezte, hogy a közönség szereti, szívesen hallgatja, élvezik a zenész munkáját, amiben hosszú évek kemény és kitartó gyakorlása fekszik... És tiszta szívbõl szereti is csinálni amit csinál, és tudja, mások is szeretik ezt tiszta szívbõl, és ezért még szeretetet, életre szóló élményeket, barátokat, esetleg pénzt, utazási lehetõségeket is kap az ember... Ez az igazi boldogság kéremszépen, ez az igazi ZENÉSZÉLET, amire mindenki vágyik, de csak keveseknek adatik meg. Nagyon jó érzés, higgyétek el. Ezért a jól sikerült koncertek utáni "ezaz baszkikám, megcsináltuk, hadd szorítsam meg a mancsod"-érzésért érdemes élni, dolgozni, gyakorolni néhanapján csajozás meg vedelés helyett.

Na, miután mi, zenészek is összepakoltunk, felhurcolkodtunk a buszra, a lengyelek további három napra elbúcsúztak az otthoniaktól, és elindultunk vissza a kerek erdõ közepébe, az utolsó lengyelországi éjszakánkra. Olawa szélén még megálltunk egy benzinkútnál, a sofõrök tankolni (érdekes, ezt nálunk nem fuvar közben szokás elintézni), a zenészek (örömmel tapasztaltuk, hogy mostmár a csehek és lengyelek is) pár doboz sör megvétele céljából. Hazaúton élénk társalgás folyt a koncertrõl, hibákról, jónak tartott mozzanatokról, Lukasz mestert tízmásodpercenként szólították a buszon, lépten-nyomon kérdeztek tõle valamit, mondtak neki valami humorosat, egész úton fáradhatatlanul ingázott a busz folyosóján. Nagyon jó hangulatban voltunk, olyan érzésem volt, mintha már hónapok óta turnéznánk együtt, mindenki nevetett mindenkivel, a sörszintek is szépen apadtak a dobozokban, egyre inkább nem akartunk soha hazaérni… Magyar zenész számára egy sör nem sör, két sör egy fél sör, négy sör az egy sör, de egy sör meg nem sör… Szóval kellemesen elpiálgattunk a buszon, talán három-négy dobozzal ihattunk meg fejenként… Csekélység :) Viszont a lengyel muzsikusok nem voltak hozzászokva az italhoz (legalábbis nagyon úgy látszott), mert éjfél körül, mikor már az erdei földúton zötykölõdtünk a batár Neoplan-nal, már mindegyik tántorogva, kásás beszéddel, kipirultan, csillogó szemmel nótázott valami ott népszerû, de számunkra érthetetlen lengyel kocsmadalt. Több se kellett, pillanatok alatt átvettük a meggyõzõ hangerõbeli fölényt, és azon nyomban beléjük sulykoltuk a "Még azt mondják, az egér" és a "Ha átbaszott a kurva" címû népmûvészeti remekeinket, valamint a minden idegen nemzet számára hatalmas kihívást jelentõ "egészségedre" kifejezés hibátlan kiejtését. Lengyel barátaink a sörök jótékony hatása alatt játszva kimondták, semmiféle gondot nem okozott nekik ez a "Hungaricum". Éjfél is elmúlt, mire a busz az utolsót zöttyente velünk és elkínzott hugyhólyagjainkkal a koromsötét erdõben. Az amerikai mûholdak képeit figyelõ ügyeletes katonák a Pentagonban valószínûleg hülyére röhögték magukat aznap éjjel, mert a Lengyelországot szemmel tartó sasolójuk (ha van ilyenük, de miért ne lenne) bizony egy egész busznyi félrészeg zenészt látott egy bazi nagy vadonban az éjszaka közepén, amint kétrét görnyedve, fájdalomtól eltorzul arccal, lábuk közé szorított kézzel pipiskednek szerte a rengetegben, és keménypornóba illõ nyögésekkel, a levegõt a fogaik között szûrve, farkukat és a százéves fenyõfa kérgét egyszerre markolászva háromujjnyi vastag sugárban perceken át pisálnak behunyt szemmel…
Az este további részét hadd ne magyarázzam, alaposan eláztak a tõlünk északibb népek, mi tartottuk magunkat (no és a mértéket) a kellemes zsongás és a mindenen röhögés érzékeny határmezsgyéjén. Mire az Olawából magunkkal hozott tálca sörrel végeztünk, már alig néhányan tántorogtak csak a billiárdteremben, mi is felcaplattunk hát ágyikónk nyugalmát keresve - és villámgyorsan meg is találva.

Másnap másnap, fõleg nekik, bár most már (szégyen-gyalázat) én is teát ittam a reggelihez… Hiába no, öt napja nem vettem magamhoz más folyadékot, csak Tyskie-t… Változatosságra vágytam, erõsen :)
Aznap, csütörtök este a csehek Ceska Trebova nevû városában kellett fellépnünk, reggeli után azonnal indultunk is. A buszt elõzõ este nem pakoltuk ki ( többek között ezen okból kifolyólag), így most késlekedés és meló nélkül, kényelmesen elindulhattunk. Az út most is csak néhány óra volt, talán kétszáz kilométert mehettünk, a határ körülbelül az út felénél volt. Húszperces várakozás után simán ki- illetve beengedtek bennünket, nem volt semmi probléma. Ebédre már Trebovában voltunk. Egy mûszaki középiskola tízegynéhány emeletes kollégiumában kaptunk kosztot és kvártélyt, melynek méretére és befogadóképességére jellemzõ, hogy az egész zenekar, cuccokkal együtt is szinte elveszett a hatodik emelet négyfõs szobáinak töredékében. Óriási épület volt, legalább 40-50 szobával szintenként, 4-6 ággyal, fürdõszobával szobánként. Igényes, világos, tágas lakrészek voltak, az itteni koleszosoknak semmi panaszuk nem lehetett a szállásra, míg itt múlatták a tanév eseménydús hónapjait. Délután pihi (ránk fért az a pár óra alvás), fürcsi, testi-lelki készülõdés az esti show-ra. Itt is hétre voltunk kiírva, ötre vitt a városi kultúrközpontba a busz. Trebova nagy város, ehhez mérten nagy mûvelõdési centrummal, én a tatabányai Mûvelõdési Ház méreteihez tudnám hasonlítani az ottani épület arányait. Kb 500 fõs színház-, mozi- és koncertterembe vezettek minket a cseh szervezõk, annak is a legalább 20 méter széles, 10 méter mély színpadára. Helyben nem volt hiány, fény- és hangtechnikában úgyszintén bõvelkedtünk megint. Az elõkészületek során megtudtuk, hogy itt nagyon vártak bennünket, pótszékes rendezvényre, polgármesteri jelenlétre számítottak vendéglátóink. Itt már nem a zenekar szintije volt a billentyûs csaj kezei alatt, hanem egy gyönyörû, csillogós-fekete Petrof-ot gurítottak elõ neki a színfalak mögül. Az elsõ és második sor (szaxik, harsona) a padlószinten elhelyezett székeken kapott helyet, de mögöttük a trombitáknak egy jó 40-50 centi magas emelvényt építettek fel, fából ácsolt dobogókból összetolva. A mikrofonok, kottaállványok is ezen kaptak helyet, és ráadásul mi szék nélkül, állva lettünk elhelyezve, így szépen kimagaslottunk a zenekarból, akár egy húszas-harmincas-évekbeli amerikai jazz-koncerten :) Egyéni befújás, utána beállás, hangolás… Szokásos.
Fél hétkor már szállingóztak az elsõ nézõk, hat ötvenre már dugig volt a nézõtér. A zenekarra kíváncsiak számával arányosan a feszültség is egyre fokozódott bennünk, meg is jegyeztük: milyen érdekes, nem mindegy hogy tíz, száz-kétszáz, vagy öt-hatszáz ember ül a nézõtéren.
Ezer éve zenélek, legalább ugyanennyi alkalmam adódott már színpadra állásra, és mégis: majdnem ugyanúgy izgulok mint elsõs zeneiskolás koromban a Mikulás-versenyen, anyuval-apuval-papával-mamával az elsõ sorban, "A bunda" címû mûremekkel a kottaállványon… Annyi változott, hogy most már szívesen élem át ezt az izgalmat, és a szorongás helyét valami más, jóval kellemesebb érzés vette át. Minden idegszálam bizsereg, összes idegpályámon villámok cikáznak, alig várom a kezdést, gyerünk már, csapjunk bele… Végre valahára színpadra lépés, a szaxik máris indulnak a függöny széle felé, utánuk a két málé klarinótás, mögötte a zongorista csaj… Az öltözõbõl érkeznek a harsonások, mind a hárman, de öt feles konyakkal a kezükben… Egyet az én kezembe nyomnak, a másikat a Jánosunk kapja, "Egészségünkre!", nagy nyelés… Huhh, személy szerint utálom a konyakot, de ez a Napóleon esküszöm jól esett! Irány a színpad! Fényár, reflektorok vágnak az arcunkba, a polgármester sorban olvassa a neveket, nemzetiségeket… A közönség üvölt, tapsol, mi hangszert a magasba, trombita bal gyûrûsujjon megpörget… Már most imádnak, pedig még el se kezdtük :) Fergeteges hangulatban kezdjük el az elsõ számot, ugyanilyenben játsszuk is végig, a záróakkordra a lengyel kollégával együtt pakoljuk az oktávot, együtt hagyjuk abba, együtt szédülünk meg egy pillanatra, összevigyorgunk, kezet fogunk… A második, harmadik szám is nagyon egyben van, jó a hangszerelés, Lukasz igen jól használja a rezeseket, fõleg a trombitákat fingatja, dolgoztatja… Vagyis csak szeretné :) Üvöltenek a kvintek, kvártok, röpködnek a magas C-k… Hihetetlen jól éreztük magunkat az egész koncerten, mindenkin látszott, hogy valami egészen különleges, nagyon kivételes hangulatú a mai este. A szünetben mindenki megerõsített ebben a hitemben, egymás szavába vágva meséljük, hogy még sosem szólt ilyen jól a banda, még soha nem játszottuk végig ezt és ezt a számot hiba nélkül, satöbbi-satöbbi… A második félidõt hamarabb kell kezdeni, mert a közönség, - öltönyös, kiöltözött urak, farmeres, kockásinges fiatalok, kisestélyis, szolid sminkelésû nõk, kikent-kifent tinik egyaránt - õrjöngve, fütyülve követelik a folytatást… Lukasz mûsortervet változtat, a második félidõt az Armstrong-feldolgozással kezdjük, nem az In The Mood-dal, mert még szétszedik a házat, mondja mosolyogva… :) A hangosítás kifogástalan, az arányok tökéletesek, a közönség síri csendben hallgatja végig ezt a szomorú-vidám, könnyes-mosolygós lassút, a zenekar hibátlanul, pontosan kísér, a harmadik versszak elõtti zenekari betét kellõen nagyot szól, hogy utána a szólista piánója még nagyobbat üthessen… Már másodpercek óta vége volt a számnak, mikor az elsõ szórványos tapsok megszólaltak. Már komolyan kezdtem azt hinni, hogy ennyire nem tetszett nekik, pedig én beladtam apait-anyait, mikor végre felemelik a kezüket, és tapsolnak, tapsolnak, egyre hangosabban, egyre gyorsabban, ovációvá fajulva végül. Lukasz elõre inti a szólistát, kezet ráz vele, az meghajol, megpörgeti a trombitát, megtapsolja a zenekar is, megy a show ezerrel. Ezért a számért öt percig állva tapsoltak a nézõtéren, háromszor ballagtam elõre a színpad szélére, háromszor másztam le és fel a dobogóra, de esküszöm, milliószor is szívesen megtettem volna. Hatalmasat arattunk mindjárt a félidõ elején, ezzel biztosítottuk is a további fergeteges hangulatot, amit könnyûszerrel fent is tartottunk a koncert végéig, az In The Mood befejezéséig. Klasszikus Big Band-sláger, ezzel nem lehet nem sikert aratni, aki ismeri, az tudja hogy miért. A buli végén Lukasz mégegyszer mindenkit bemutatott név és nemzetiség szerint, én mégegyszer kénytelen voltam lekászálódni a bástyáról, hiába no, ez az én estém volt. :)
Minden bulinak vége szakad egyszer, ez sem tartott örökké. Semmi pénzért nem adnám az ezzel az estével kapcsolatos emlékeimet, még nagypapa koromban is ezt fogom mesélni az unokáimnak (bár szerintem én sose nõsülök meg). Nagy élmény volt mind a jelenlévõ 5-600 ember számára ez a csütörtök este.
Megint eljött a lepakolás-elpakolás-kipakolás-bepakolás elvégzésének néha már idegesítõ kényszere, dehát… Az ember a saját kottáiról, hangszerérõl maga gondoskodik, ez régi zenész-elv. Ami az ejtõernyõsnek a siklóvászna, ami a kamionsofõrnek a vontatója, ami anyának a gyermeke, az a zenésznek a hangszere. Munkaeszköze, kenyere, szerelme, mindene egyben. A road-ok elvégezték a meló oroszlánrészét, azt a rengeteg technikát fél óra alatt eltakarították a színpadról. Kint a teherautóra persze még egy jó órán át hurcolkodtak, de ez már nem a mi nyûgünk, ugye. :)

Olyannyira feltüzelt minket a koncert, hogy az egész gárda egy emberként határozta el: nem ülünk fel a buszra, ma este kirúgunk a hámból! A cseh család innen, Ceska Trebova-ból érkezett a turnéra, idegenvezetõink tehát máris voltak, örömmel vállalták a zenekar mulatóhelyre való navigálását ezen a kései (volt már vagy este 10) órán is.
A nagydarab harsonás-apuka az élre tört hát, és megindultunk az éjszakába, mi, fél Európa zenészei, napok óta száz és száz kilométerekre az otthonunktól. Együtt, örömmel, szívesen.
A tivornyáról csak annyit, hogy meglátogattuk az összes arra érdemes közelebbi kocsmát, ivót, vendéglõt, mulatót. Láttunk cseh melleket, hallottunk cseh játékgépeket, ittunk cseh sört, Jan Becher-féle likõrt, mindenki igyekezett jól érezni magát, ahogy én elnéztem, fergeteges sikerrel. A ferde éjszaka után visszabandukoltunk a koleszba, volt vagy 5-6 kilométeres a séta… De legalább tisztultak kicsit a fejek, lohadtak a kedélyek, indulatok és egyebek :)
Reggel a már szokásosnak mondható szódavedelés, frissítõ tusolás és a reggeli után korán, már nyolckor indultunk tovább, a hazaút leghosszabb szakaszát ugyanis, a Ceska Trebova-Párkány közötti jó 400-450 kilométert most kellett megtenni. Hét órás útnak néztünk elébe, hosszú éjszakán voltunk túl, így a buszozás nagy részét a zöm - igen bölcsen - átaludta. Jól tették, legalább nem kell annyit gépelnem, mivel a csendes hortyogáson kívül semmi más nem történt egész úton :)
A terveknek megfelelõen, öt óra körül értünk Párkányba. Hosszú idõ óta most elõször láttunk ismerõs helyeket, a Dunát, azon túl az esztergomi Bazilikát, hosszú ideje most elõször hallottunk a magunkén kívül magyar beszédet, a Sláger Rádió elbújhat emellett, ez volt az igazi masszázs a fülnek! Itt csak nyolc órára volt hirdetve a kezdés, éppen a hosszú út miatt. A szállásunkat az ottani Sport-Hotelben kaptuk meg, gyors tusolás és átöltözés után már újra az elgyötört gumóinkon ücsörögtünk a Diesel-batáron, úton a Párkányi strand parkolójában felállított szabadtéri színpad felé. Kicsit teliszaladt már a tökünk ezzel a sok buszozással, dehát… Mit lehetett tenni? Ez a vállalkozás errõl szólt. A helyszínre érkezve rutinosan kicsomagoltunk, felpakoltunk a nem túl nagy, viszont marha kicsi színpadocskára, megint az unalmas és bosszantó befújás-hangolás-beállás triumvirát… Fél nyolckor már egy sörpadon csücsültünk komótosan, és - valljuk be - most már fáradtan, kimerültem szopogatva a jó hûvös kis Zlaty-t, ezt a remekmívû szlovák seritalt. Itt már a magyarországi nyár tombolt, így kora este izzadtunk is, mint kurva a templomban. Örültem is neki, én ehhez voltam szokva, nem ahhoz a fránya északi-sarki klímához. Nem nagyon gyûlt a nép, kedvünk se nagyon akaródzott lenni… Csúnya dolog, de a hátunk közepére se kívántuk ezt a koncertet. Kivoltunk, mint a liba mindannyian, úgy gondolom minden okunk megvolt rá. Keményen dolgoztunk az elmúlt napokban, a szórakozást is magasfokon és nagy mennyiségben mûveltük, hangsúlyozom: jól megérdemelten, hát nem csoda hogy orkánért, tornádóért, szökõárért, földrengésért fohászkodtunk az össze általunk ismert istenséghez, totemoszlophoz, szent kõhöz, kecskefejhez. És egyszercsak lõn! Nyolc elõtt tíz perccel feltámadt a szél, esõszagot hozva magával Magyarország felõl! Jöttek a setét fellegek, morogni kezdett az ég, megjelentek az elsõ tétova villámok is! Ott szurkolt az egész zenekar az egyik sörözõ óriási napernyõje alatt, és a hatás nem maradt el. Percek alatt viharossá fokozódott, majd még továb erõsödött a szél, még néhány perc múlva leszakadt az ég is. Mintha csapot nyitottak volna ki, egyszercsak ömlött az esõ, tombolt a vihar, repkedtek a falevelek- és ágak, késõbb kották, kottaállványok is. Fülsiketítõ mennydörgések és vakító villámlások közepette, körülbelül harminc másodperc alatt bontottunk színpadot, további ugyanennyi alatt pakoltunk fel a buszra. Óriási vihar kerekedett, negyed kilenckor, mikor a sofõr gyújtást kapcsolt, már teljes gõzzel dolgoztak a a szélvédõn a méteres ablaktörlõ-lapátok. Mikor visszaérkeztünk a hotelbe, még mindig tartott a "mennyei koncert", ahogy sebtében elkereszteltük megmentõnket, cseppet sem hagyott alább ereje. Alapos munkát végzett, még csak halvány reményt sem hagyott a szlovákiai rendezõségnek a hangverseny megrendezésére :) Aznap megtértem pár órára :) Nyomott és fáradt volt a banda, az idõ is rossz volt, nem tudtunk (és nem is akartunk) kimozdulni a hotel falai közül. Az ottani büfé nyitva volt, pár szendvics és dobozos kóla, sör megvétele után a közös helyiségben telepedtünk le. Utolsó közös éjszakánkhoz érkeztünk, és bár nem egészen a tervek szerint alakult a napunk, azért gyorsan ellazultunk. János hatékony fordítása eredményeképpen és meglepõen gyorsan fejlõdõ angol szkillem ( :))) ) hatására, újra érdekes és jólesõ beszélgetésbe bonyolódtunk a lengyel barátainkkal (nyugodtan kijelenthetem, hogy barátokra, s nem egyszerû ismerõsökre tettünk szert), kiváltképpen a két ifjú férfigyötrõvel :) A zongoristánk nagyon jól beszélt angolul, ezt lépten-nyomon az orrom alá is dörgölte, a legkülönfélébb módokon és a legváratlanabb pillanatokban szégyenítve és alázva meg engem tudományával. Én viszont jobban pantomimeztem, a társaság kirobbanó röhögésekkel kárpótolta sérelmeimet :) Újra a régi jókedvvel beszélgettünk, meséltünk viccet, mókáztunk nagyokat. Az est vicce Varga druszám nevéhez fûzõdik, íme:

- Mit mond a mérges hal?

(némán, csak tátogva): KURVA ANYÁD!!!

Mikor ezt elõadtuk, természetesen néma csönd fogadta. Az igen-igen kínos csendet Jánosunk törte meg, ezzel megmentve minket a szénné égéstõl, Isten áldja meg ezért. Õ birtokában volt A TUDÁS-nak, és lengyelül kérdezte meg, hogy mit mond a mérges hal, majd lengyelül tátogva tette hozzá a csattanót is. Így mindjárt más volt a képlet, azonnal lereagálták a dolgot, és az elõzõ felsülésünket eképpen megértvén kétszeres erõvel hatott a poén. Egymás térdét csapkodva röhögtek mint a fakutyák (az mi amúgy és hogy röhög???), jókedvünk az ûrbe szállt fel :) Lassan azért fogyatkoztak a résztvevõk, egymás után estek le a fejek, rohamosan pilledt a társaság... Alig néhányan maradtunk csak hajnali 4 órára. A szorosabb ismeretséget kialakító tagok (talán csak Jánosunk, druszám, a szõke zongoristamuci, annak fekete hajú, elsõ osztályú áru barátosnéja, a nagydarab harsonáskolléga, a lengyel szólamtársam és jómagam), még telefonszámot, e-mail címet cseréltek, utolsót húztak az italukból, aztán szépen nyugovóra tértek egymás után. Ez volt a leglaposabb esténk az egész túra alatt, holott ettõl vártuk a legtöbb eseményt, lévén szó utolsó éjszakáról. De nem, az elõzõ éjszaka volt a csúcspont, azt felülmúlni nem hiszem hogy lehetséges lett volna.

Szombat reggel, a Visegrádi Négyek Big Band utolsó fellépésére indultunk. Átgurultunk a második világháborúban bombatalálatot kapott, ám néhány éve újjáépített Mária Valéria hídon, és meg sem álltunk Esztergom Széchenyi bácsiról elnevezett fõteréig. Ez volt az utolsó koncert helyszíne, itt délelõtt tizenegykor volt start. A szokásos elõkészületek után rövid állófogadáson vettünk részt a város patinás polgármesteri hivatalában, de az esze már mindenkinek az elõtte álló utolsó "nagy meló"-n járt. 11 órakor kellett kezdenünk, és hiába hangoztattam hogy szerintem ez a világ legbénább idõpontja, senkit sem hatott meg. Sejtésem beigazolódott, mert kezdésre éppcsak lézengtek lent húszan-harmincan, itthoni zenészkollégák, barátok, barátnõk, néhány bámészkodó turista, nomeg a mindenütt jelenlévõ homeless-ek, akik általában a nap ilyen szakára már jócskán "beállított gyújtással" (copyright by Jánosunk) rendelkeznek, és bármilyen zenére képesek ropni a denszet, meghazudtolva a fizika összes létezõ és még meg nem fogalmazott törvényét.
Errõl a koncertrõl nincs mit mesélnem. A közönség hiánya, az ólmos fáradság, ami az elmúlt tíz nap eseményei folytán ránk ragadt, és a tudat, hogy néhány óra múlva már külön utakon járunk mindahányan, rányomta a bélyegét a zenénkre is. Nagyfokú profizmus szükségeltetik ahhoz, hogy hullafáradtan is pattogós, mozgalmas, színes játékot tudjon produkálni valaki, de ilyetén képességeknek talán - Lukaszon kívül - senki nem volt birtokában. Nem mondom hogy rossz lett volna a muzsika, hiszen eddigre már a könyökünkön jöttek ki a számok, nagy részét kívülrõl fújtuk, a rutin átsegített minket a nehezén, de hiányzott a zenébõl az élet, a pezsgés, a feeling. Nem volt túl jókedvû a csapat, igaz a depressziótól még kilométerekre voltunk azért :) Lenyomtuk, a lehetõségekhez képest szerintem egészen jól, de ha rossz lett volna, akkor sem érdekel senkit. Kötelességtudóan tettük a dolgunkat és kész, egyedül a lent ülõ ismerõs arcok kedvéért csináltuk végig igazán tisztességesen és becsülettel. Hamarabb végeztünk, néhány jelentéktelenebb számot ki is hagytunk, egyszerûen nem volt rá közönség, akkor meg minek? A magyar szervezés elbújhatott a Trebovai mellett, de még Olawában is nagyobb energiát fektettek belénk, mint itthon. Ez van, Magyarország már csak ilyen.
A koncert után barátságos kézfogások, még néhány telefonszám, e-mail cím cserélt gazdát, majd indultak is vissza, hiszen elõttük igencsak sok kilométer hevert még az aszfalton, három országgal odébbra készültek menni. Mi is kocsikba pattantunk, és mentünk a dolgunkra. Ekkor már nagyon sok pénzt is megadtam volna egy kád forró vízért, és egy sokórás, pihentetõ, pincemély álomért. :)

Bármikor beleugranék mégegyszer, mindenféle gondolkodás vagy vacilálás nélkül, ugyanezzel a bagázzsal, ugyanilyen idõbeosztással, ugyanilyen sûrû programmal, hisz pont ez volt benne a legjobb. A "turnénak" már hónapok óta vége, de néhány hete kaptam egy biztató ímélt odakintrõl, melyben azt írják: már nagy erõkkel folyik a szervezése a jövõ augusztusban Franciaországban tartandó edzõtábornak, ahol a mi jelenlétünket már most természetesnek veszik :)

Köszi hogy végigolvastátok.

Jenes Andras (yentsee@freemail.hu)